ConversationPieces0.3

Karakter: Luca Lovassy

Világ: Éjharcosok

Megírás dátuma: 2008. július 7.

 

- … helyezd előrébb a súlylábadat! Helyezd előrébb a súlylábadat!

Szívem szerint már a szádba helyezném a súlylábamat, te utolsó görény. És megtisztelnél vele, ha végre befejeznéd a tapsolást, mert előbb-utóbb kénytelen leszek halántékon csapni a rapír markolatával, de lehet, hogy az élesebbik végével szögezem a padlóra a nyelved!

- Próbálom – sziszegem a fogaim között, s szinte hanyattesek a lendülettől; meg éppen nem csúszom, de sikeresen beleszaladok a következő csapásba, amely csak úgy kanyar nélkül fúródik a gyomromba – engedelmesen görnyedek kétrét, s fordul is kettőt az a sült lazac, ami nem is tudom, hogy hogy került egyáltalán jelenlegi helyére.

Bizonyára azon a csatornán keresztül, ahol hamarosan távozni is fog, hacsak nem hagyom el a gyakorlótermet nagyon gyorsan.

- Nem ennyire gondoltam azt az előrelépést – áll hát fel oktatóm az eddig igencsak komfortosnak találtatott puffról, hogy aztán újra tapsolhasson kettőt; pattanásig feszült idegeimnek (és még annál is zaklatottabb gyomromnak) nem igazán hiányzik a végtelenül irritáló csatt-csatt, hát cseleznék is jobbra, hogy Pierre-t hátrahgyva a teremből is eltűnjek, de elém lép a galád, sőt, még ki is húzza magát, hogy cingár mellkasát lássam csak magam előtt azon az irtóztatóan vékony pulóveren keresztül.

Ez… ez nekem túl sok.

- Nézd, madmoiselle, talán sokkal szerencsésebb lenne, ha – közelebb húzódik, s már fogja is a kezem, már venne is rá arra, hogy egyenesítsem a derekam, az összes csigolyám, de hjaj, botor lépés, ha még egy centit húz -, no de, madmoiselle, ne ellenkezz már, igazán nincs mit szégyellni, mindenki követ el hibákat…

Az biztos.

Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem mindenki részesíti abban az élményben kedvenc, eunuchokra hajazó vívásoktatóját, hogy az egyenesen Kínából exportált, sziléziai iparvidékeken készített, exkluzív selyemfelöltőjét megismerteti félig megemésztett, epesavval és minden egyébbel már korábban barátságot kötött lazacdarabkákkal.

Mindig is tudtam, hogy különleges vagyok.

 

- Felkérhetnélek egy táncra?

- Anyádnál próbálkoztál már?

Bájos mosoly.

Egy bájos mosollyal elérheted, hogy ne akarjanak megverni, hogy ne érezzenek kedvet ahhoz, hogy mérgezett csokoládét küldjenek ideiglenes vendéglátóid rezidenciájára, sőt, akár még azt is hihetik, hogy csak vicceltél. Persze, ez a rosszabb eset, hiszen ilyenkor kezdenek csak intenzívebben próbálkozni, ami meglehetősen fárasztó, egy idő után pedig már csak nem is szórakoztató.

- Az egyetlen vágyam, hogy veled kezdjem a bécsi keringőt!

- Az egyetlen vágyam, hogy végre beledőlj a kardodba.

- Miért vagy velem ilyen kegyetlen?

- Mert egy utolsó, sötét, baromarcú tapló vagy?

- De hát… a polgármester titkára az apám!

- Ó, hát ez így mindent megváltoztat! Vicc volt. Egy frászt változtat. És most mozdulj innen, nem látod, mekkora sor vár még a visszautasításra? – bökök mögé, ahol két fiú téblábolt eddig; talán hallgatóztak, talán az esélyeiket latolgatták, mindenesetre ahogy sokatszenvedett barátunk halkan káromkodva elkullog az útból, úgy lódulnak ők is dolgukra, a rám vetett pillantásaik után ítélve még szerencsésnek kellene éreznem magam, hogy nem vetnek keresztet mindenki szeme láttára.

Az aztán felettébb kínos lenne így társaságban!

- Az őseid foroghatnak a sírjukban, amikor ezt látják – lép mellém családom nagymúltú familiárisainak egyik leszármazottja, mellesleg vendéglátóm, a charnai kastély tulajdonosa, önjelölt pártfogóm, magyarán az az alak, aki megpróbálja velem elhitetni, hogy egy úrilánynak ebben a korban már férjezettnek kellene lennie, a kedvesség pedig minimum annyira szériatartozéka egy nemeskisasszonynak, mint a szűkre húzott fűző és az abból épphogy ki nem buggyanó keblek.

Mekkorát is téved!

- Melyikre célzol? Amelyik beleőrült a fogságba, vagy amelyik összelopkodta magát az ősiség törvényének eltörlésével, hogy abból dőzsölhessen az összes utódja?

- Mi lenne, ha csak egyszer fognád vissza csípős nyelvedet ebben az évszázadban?

- Egyszer már megtörtént.

- Amikor kihisztizted magadnak, hogy kapj egy pónilovat?

- Várj, akkor kétszer. És most? Kapok egy pacsit, vagy mi lesz?

Pártfogóm az ég helyett a cirádás, hedonista jellegű képekkel dekorált plafon felé emeli tekintetét, ádámcsutkája liftezik egyet le, majd fel, ahogy nyel egy nagyot, s szinte elégedett mosollyal fogadom a tényt, hogy már majdnem sikerült felidegesítenem.

Birkatürelmű. Tényleg. És ha nem is mutatom ki, tisztában van vele, hogy ezzel tud a leginkább irritálni, így mindig próbálja tisztán tartani a fejét, az ereiben is halvér csörgedezik holmi temperamentum helyett – esküszöm, azóta vált ennyire kiegyensúlyozottá, hogy én a nyakára estem, amikor jó anyám szó szerint elkergetett keszthelyi birtokainkról. Előbb Hévízre kerültem, ahol nagyapám nevelgette indiai tündérrózsáit, de miután egy félresikerült pónivágtát követően kipusztítottam a fél ültetvényt, úgy döntöttek, érdemes lenne szerencsét próbálnom egy budapesti reálgimnáziumban. A középiskola azóta őrzi plafonján egy felettébb bombasztikus kémiakísérletem bizonyítékát, azt hiszem, be is kereteztették, meg talán be is iktatták a kapott egyveleg vegyi képletét a veszélyes oldatok – avagy mit ne keverjünk, ha nem vágyunk a világvégére pontba a házirendben belül. Fogalmazzunk úgy, hogy szeretem belevésni a nevem mások emlékezetébe, bár többnyire inkább az idegrendszerükbe sikerül, maradandó károkat okozva akár egyetlen megmozdulásommal is.

Egyesek szerint démonok gyermeke vagyok, szerintem meg a szüleim nem tehetnek semmiről, őket nem kell belekeverni. Ez puszta… adottság. Isteni kegyeltként egyébként is jobb szeretek hivatkozni magamra.

- Anyádnak megígértem, hogy 1909-re már férjezett asszony leszel, s javában fogsz dolgozni azon, hogy a család fennmaradjon – sóhajt mélyet pártfogóm, mire szemöldököm önkéntelenül is homlokom közepére ugrik.

- Szerintem a tizenkét gyerek közül nem rám kellene alapoznia ilyen lelkesedéssel, amikor eddig… várjunk csak, huszonegy kérőt utasítottam vissza?

- Huszonkettőt. De ez is csak azért van, mert megszállt annak az átkozott szüfrazsett-mozgalomnak a szellemisége!

- Persze, helyezd ideológiai alapokra azt a problémát, az mindent megold, filozófusok gyöngye.

- Inkább vagyok filozófusok gyöngye, mint frigid ribanc, kedveském – hajol közelebb arcán azzal a jólismert mosollyal, amit körülbelül hat és félszer látok éjszakánként: amikor céljául tűzi ki, hogy márpedig vagy megcsókolja a szerencsés (!?) hölgyet, vagy… hát igen.

Hogy velem hányszor játszotta már el a nála töltött idő alatt, összeszámolni éppen nem tudnám, mindenesetre nem csak ő rendelkezik jól bevált reflexekkel: az én kezem is ösztönösen lendül, elefántcsont legyezőm egy jól irányzott mozdulat végpontján csattan a homloka közepén, amit egy hangos “au”-val nyugtáz.

- Otthon találkozunk – fonom keresztbe mellem alatt karjaimat, egy pillantással megajándékozom még a bálozó közönséget, aztán táncos léptekkel indulok ki a kupolatetős hallból.

- Aztán nehogy elaludj… bár ettől nem kell tartanom, ugye?

Cipőm sarka koppan, majd cseppnyi visszhangot követően hal csak el; drótos, többrétegű szoknyám minden egyes részlete előrelibben a hirtelen megtorpanást követően – egy pillanatig csak állok megsemmisülten, mintha meglepne az, hogy tisztában van alvászavaraimmal, hogy már évek óta nem volt olyan éjszaka, aminek legalább három óráját édesen szenderedve töltöttem volna.

Hát persze, hogy tisztában van vele. Ez a fazon egy utolsó, kukkoló szemétláda, aki arra gerjed, hogy mások hogy szenvednek körülötte, még ha ezt talán saját magának sem ismeri be. Én pedig szenvedek, a lehető legteljesebb kínokat élem át nap nap után; talán megmagyarázza általános modoromat, talán nem – nem szeretem arra fogni az utálatos viselkedésemet, hogy problémáim vannak, komoly problémáim, amik kezelésre szorulnának, s biztos nem arra, hogy egy magát Casanovának képzelő, újgazdag kis senki vívásra és hegedülésre oktasson, esténként pedig bálokba ráncigáljon, ahol egymás után tömöm magamba a süteményeket, csak hogy ne ájuljak ki a lelkes petrezselyem- és per vagy szitokárulás során.

Fogalmad sincs arról, mennyire fárasztó szüntelenül ironizálni!

- Persze, hogy nem kell tartanod tőle – pillantok rá a vállam felett -, hogy is aludhatnék el úgy, hogy a háttérben nem duruzsolsz mindenféle baromságokat egy szebb jövőről, meg az eszményi nőképről, amihez szerinted fel kellene érnem?

Halványan pukkedlizek, arcomon még kitart a gúnyos mosoly, amíg el nem fordulok a másiktól; csak akkor olvad le, hogy helyét átvegye valami frusztrtált méltatlankodás – lábaimat erőltetett lassúsággal pakolom egymás után, kifelé menet pedig levadászok még egy szelet süteményt: haza kell érnem valahogy.

 

(próbajáték)

 

- Szeretlek.- Egy frászt szeretsz.

 

- Miért vagy ilyen kegyetlen? Én tényleg, teljes szívemből…

- Friedrich, Isabella harmincnégy centiméterre áll tőlem. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ugyanezeket a szavakat mondtad neki is, meg úgy nagyjából az eddigi három szerencsétlennek, akit levadásztál. Csak tudnám, hogy rám miért vetetted ki a hálódat.

- Mert én igazán…

- Most fejezd be.

- … teljes szívemből…

- Fejezd be.

- … csak téged és… AU, TE UTOLSÓ SZAJHA, BETÖRTED AZ ORROM! Most… elégedett vagy, te kiba…

Igen.

Mert én igazán, teljes szívemből gyűlölöm azt, ha valaki hülyét csinál magából, főleg azt, ha mindezt az én szemem láttára, az én füleimnek sustorogva, meg úgy alapból, engem is belevonva abba, hogy még jobban megalázza magát a nagyvilág előtt. Valójában viszont…

- … nem, nem vagyok elégedett – morgom félhangosan, ahogy jobbomat rázogatom fájdalomtorzította fintorral arcomon; lány vagyok, az istenért, vívni tanítottak, nem ökölvívni, s ott nem csak ennek a marhának az orra roppant, hanem valami az én kézfejemben is, hogy a macska rúgja meg -, az álladat céloztam, csak folyton kalimpál a fejed, mint valami szerencsétlen idegrángásosnak! Most nézd meg, hogy néz ki az inged! Ahelyett, hogy engedelmesen elájultál volna… kiakasztod az embert – csóválom meg a fejem elégedetlenül, s már fordulnék is tovább, hogy valahonnan egy darab süteményt szerezzek, amikor tompa puffanás rántja vissza a figyelmemet Orrtörte Friedrichhez: zavartan pillantok körül, mielőtt realizálnám, hogy már a padlón hever, mint valami fáziskésésben szenvedő, engedelmes huszártiszt.

Felnézek, s muszáj vagyok szembesülni az engem mustráló tekintetekkel; nem mintha nagyon foglalkoztatna bármelyik is közülük. Sok birka, másra nem is képesek, csak bámulni bociszemeikkel (ez azért durva ellentmondás, nem?), ahelyett, hogy valamelyest elismernék az eredményt, amit elértem – a csendet. Vagy ennek csak én magam örülnék annyira?

Nem sokáig latolgatom a lehetőségeket.

Kedvem lenne üvöltözni velük, hogy mégis, mit akarnak kezdeni az életükkel, de tudom, hasztalan lenne. Sok marha. Mindenhol ugyanezek a szerencsétlen, üresfejű senkik, sehol egy értelmes, modern korral értelmében is haladó nemes, vagy akár egy szolga, akivel szót lehetne érteni. Egyszerűen semmi, semmi értelme nem lenne az egésznek, s megint csak az lenne az eredménye, hogy egy újabb bálról távozhatnék a biztos tudattal, hogy a pletykák megint csak rólam fognak szólni.

Vagy várjunk, ezt már megalapoztam azzal, hogy betörtem szegény, ártatlan, csupa áldozat Friedrich orrát?

Eh… majd legközelebb megváltjuk a világot. Most talán beérem egy szelet tiramisuval is, ugye, nem bánod, ha itt hagylak vérpecsétes foltú szerelmem… hopp, talán nem kellett volna körömcipőben a mellkasodon átgyalogolni, de hát… csak szeretnél őrizni még rólam némi emléket, ha már ilyen szép vallomással ajándékoztál meg, nemde?

MadelaineStories0.1

Kávé helyett

 

Vannak reggelek, amelyek rosszabbak a többinél.

 

Nem mintha nem lenne minden egyes reggel egy-egy külön kis borzalom, a világ által szervezett, gigantikus összeesküvés az emberiség minden egyes képviselője ellen, de tényleg, akadnak csúcsdöntő momentumok.

 

Ilyen lehet az is, amikor az ébredés első pillanatában (vagy talán még az azt megelőzőben) kést szorítanak az ember torkához, s fröcsögős, nyálköpködős módon üvöltenek bele álomtól gyűrött arcába.

 

- … ezt pedig jól jegyezd meg!

 

- Emil, hagyd már! Hiszen nem is volt olyan jó vele, abszolút semmi szükség sincs arra, hogy…

 

És ha nem említettük volna a legrosszabb dolgok, amire kelhetünk második legtöbb szavazatot elért variációját – igen, ez pont az, amikor egy nyekergős, szakadt szalaggal szenvedő videomagnót idéző női hang kifejti, mennyire alulteljesítettünk az éjszaka folyamán.

 

Ez azért talán már elég indok ahhoz, hogy kinyissam a szemem, bár legszívesebben azon nyomban vissza is csuknám őket, hiszen láttam eleget egy tizedmásodperc alatt: repedésekkel futtatott, ultradizájnos fal, penészfoltos plafon, mintha egy csótányt is láttam volna a molyrágta függöny egyik rojtján himbálózni, Arcom előtt egy ritkásan nőtt szakállú, úriembernek éppen nem nevezhető tag, akinek szabályos korpamorzsák vegyülnek egyébként zsírosan fekete hajába, s nem éppen olyan arckifejezést vág, ami a modern világban az elavult „Isten hozott” jelleggel lehetne felruházható.

 

Hogy aztán miért döntök inkább a vizuális talajra való visszaszökkenés mellett?

 

A közvetlenül az orrom előtt csattanó pofon szele meglendíti a motivációmat, nem nagyon, persze, csak úgy a kellő mértékben: s ha már egy pillanatra érzem is a pengét távolodni a nyakamtól, előre is lendülök, csak úgy izomból, hiszen fekvő pózból lendülni nem nagyon lehet: mielőtt kinyitnám a szemem, már gurulok is a padlón, amolyan módfelett nagy lelkesedéssel, amit csak a falon történő becsapódás tud megfékezni.

 

Tehát pislog-pislog, fókuszál: s voilá, már végre szembesülök is a jelenettel. Elsősorban azzal, hogy nadrág van rajtam, még ha félig kigombolt állapotban is – helyzeti előnynek még talán nem nevezném, de legalább elmondhatom, hogy a meztelen kiszolgáltatottság nem nyomja rá bélyegét a hangulatomra. Az már annál inkább, ahogy az ágyon pózoló, göndör szöszi szájából hogy csordogál a vér, szemeiben hogy égnek a nem is tudom ki ellen irányuló lángocskák; meg hogy a fickója nem csak rosszarcú, de kellően nagydarab is, a kezében pedig igen szépen áll a kés. Belém meg felettébb csúnyán fog, ha nem mozdulok időben, hát rá sem kérdezve arra, hogy mit kellett volna megjegyeznem, vetődöm az ablak felé, üveg törik, mögülem sikoly hallik meg valami ideges horkanás – és repülök.

 

Hogy mennyit, azt megítélni éppen nem tudom, fülembe fütyöl a szél, és mielőtt végiggondolhatnám, hogy mekkora barom is vagyok, meg hogy hiába vidéken nőttem fel, nem kellene mucsai parasztként azt hinnem, hogy bizony, minden háznak egy szintje van, már földet is érek – vagy egészen pontosan inkább valami bézs színű kárpitot. Gerincem ugyan roppan egyet, csigolyáim elégedetlenül nyüsszentenek fel a drasztikus érkezés hatására; lendületből pillantanék is fel talán kiindulási pontom felé, helyette azonban csak a kék eget, meg aztán újabb tűzlépcsőket látok hihetetlen sorrendben váltva egymást; aztán csak követik a példát a gondolatmeneteim is – hoppá, élek, remek, hol vagyok?

 

- Ki a bánat vagy, te ganajoslábú kis görény?

 

És akkor én most pislogok, már megint, pedig az audió jellegű hallucinációkat szemem szaruhártyájának intenzív dörzsölgetésével valószínűleg nem fogom elűzni: ellenben fel tudom mérni a környezetemet. Szmokingos fickó balra, szmokingos fickó jobbra, szmokingos fickók velem szemben, legalább három egymás mellett, de nekik már fegyverük is van, feltételezem, nem most vették a sarki játékkereskedésben.

 

- Rodriguez, te alattomos, utolsó… – mordul fel a mellettem üldögélő személy, s már át is hajol előttem, két kézzel esik neki Jobb Oldal úrnak -, te patkány, hát azt hiszed, hogy ilyen sunyi módon rám hozhatod a frászt? Azt hiszed, ha elvisz a szívem, máris tiéd a piac nyolcvan százaléka?

 

- Miről beszélsz, te alvilág mocska, Salvatore!? A te kémed ez a görény, ismerd be! – replikázok rögvest a másik, nekem lassacskán csak leesik, hogy rólam van szó, mely felismerésben jócskán megerősít az is, hogy az összes fegyver csöve rám szegeződik, meg hogy vehemens küzdelem bontakozik ki az ölemben, márkás öltönyök dörzsölődnek a farmeromhoz.

 

Sajnos, nem igazán tudom értékelni a gesztust, sőt, még zavar is, hiszen a begombolásig továbbra sem jutottam el: gyors vigyort villantok a pisztollyal felszerelt tagok felé, már szinte nyitnám is a szám valami ostoba szövegre, hátha van olyan poén, vagy találós kérdés, amiért cserébe nem lövik el a bal felső sor fogamat (pont a múlt héten csináltattam meg kettőt!). Ám szerencsére a világ megmenekül egy újabb favicctől, ahogy a limuzinnak tűnő járgány sötét plexi mögött rejtőző sofőrje beletapos a fékbe, az ölemben játszadozó, kisgyereknek éppen nem nevezhető öregurak pedig átzuhannak a velem szemközti ülésre. A pisztolyos urak pedig ezzel a momentummal már el is vetik az erőszak gondolatának akár csíráját is, valami ízületi panaszokról meg becsípődött derékról üvöltözve igyekeznek egymást túllicitálva felsegíteni a vádaskodó papákat; ám legyen, az autó még áll, a napfénytető még nyitva, hát el is rugaszkodom ültőhelyemből és megcélzom a holdat.

 

A „célozd meg a holdat, mert ha még el is véted, a csillagok között landolsz” közhely esetemben ott dől meg, hogy fényes nappal, vagy legalábbis kora délelőtt van: s bár megcéloztam a lyukat, méretéről nem informálódtam eléggé, így vissza is huppanok az ülésre. Hogy az a… az előbb még nem befértem? Vagy a zuhanás olyan sebességű lett volna, hogy testem is megnyúlt?

 

Egy pillanatnyi fagyás, a srácokkal meg bácsikkal egymásra meredünk, aztán csak felvillantom a szükséges bárgyú vigyort, megragadom az ajtó kis pillentyűjét, ami kilincsként funkcionál, már ki is csapom az ajtót, ám vetődni természetesen csak akkor tudok, amikor már elindult a limuzin. És milyen jó, hogy épp kanyarodunk!

 

A kanyar csúcspontjáról tudvalevően jól lehet repülni, hát repülök is, már másodszor, pedig alig öt perce vagyok ébren; dudaszó és füttykoncert – következne, ha nem csak egyetlen egy kamion száguldana felém. Legalábbis a betonon való roppant talányos gurulás során csak ennyit tudok felfogni: hogy a vezető mennyit, nos, erről nem konzultálunk, képe mindenesetre elnyúlik, s amint követem a példáját, s ugyanezt teszem az úttest közepén, ő inkább úgy dönt, üsse kő, éppenséggel félreránthatja a kormányt. Ha pedig már megteszi, a kamion hosszú, légellenállást tekintve nem utolsó teste is próbálja lekopírozni a mozdulatot, dől-dől, aztán inkább már csak zuhan, nyekeregnek a fékek, sikoltoznak az abroncsok az aszfalton, ahogy kialakul egy hétvégénkénti New York-i káosz. Aztán csak felborul az a kamion, én még mindig csak heverek és tátom a számat, hiszen az felettébb jól megy nekem: körülbelül hat méterrel az orrom előtt meg is torpan a fémmonstrum.

 

Persze, nem azért, hogy ennyiben maradjunk: várom is a káromkodó, minden felmenőmet szidó kamionsofőrt, helyette azonban csak egy szétnyíló konténert kapok, melyből kiözönlik a marhatenger. Boci itt, bika ott, egy-kettő megtapos, de sebaj, volt már rosszabb is – például torkomnak kést szorító, féltékeny szerető, meg a kokainmaffia. Vagy mindez csak vad spekuláció? És pont arról tudok biztosat, amiről a legkevésbé szeretnék?

 

Hiszen mi az, hogy nem is volt olyan jó velem!?

 

Azért a harmadik bocitaposást követően már csak kénytelen vagyok feltápászkodni, persze, csak addig, amíg fel nem öklel egy bika: kolompja büszkén lengedez a nyakában, akárcsak én, ahogy félig a fején, félig a hátán fekve próbálok valahogy lekászálódni róla. Természetesen sikertelenül: farmerom akasztója frankó módon döntött úgy, hogy ha öv nincs, jó a bika szarva is. Egy gyerek az utcáról mutogat rám és röhög, egy nő mutogat rám és sikongat (nagyon remélem, hogy a fantasztikus felsőtestem miatt, és nem azért, mert a bika lejjebb rángatta a nadrágot a kelleténél), a kamionsofőr mutogat rám és hevesen gesztikulálva mered a mellette álldogáló rendőrnek, aki ugyan nem mutogat, de olykor-olykor szúrósan néz rám, s valamit jegyzetel.

 

Hoppá, akkor inkább maradnék is a bikán, köszöntem szépen, eleresztek azért egy-egy visszafogott nyögést, amikor úgy dönt, szökken is néha – nagyon, nagyon rossz helyen van a homloka. Aztán talán úgy gondolja, hogy nekem is nagyon-nagyon rossz helyen van valami a lábaim között (bár meglátásom szerint az nem nyom annyira, mint engem az ő homloka), hát hirtelen be is fékez, mintha csak az iménti limuzin sofőrjétől tanulta volna a biztonságos, indokolt lassítás technikáját: reccsenés hallik, én repülök (kezdem megszokni). Aztán meg is érkezem a betonra – ezúttal már kevésbé finoman, felsőtestem fene-tudja-mitől nedves bőre most aztán kap rendesen az áldásból; hol itt, hol ott érzek égető fájdalmat, horzsolás itt, horzsolás ott, de legalább zúzódni nem zúzódom meg sehol.

 

Aztán ezt a röpke hálát vissza is vonom abban a pillanatban, amikor felkenődöm egy betonoszlopra, a bordáim pedig roppannak egy egészségtelent: dühösen ráznám az öklöm az oszlop felé, amikor felpillantva látom, hogy nem, ez nem az.

 

- Edward.

 

Ezzel egyszerűen nem tudok nem egyetérteni, mégis, a szám csukva marad, inkább csak a homlokom ráncolom, ahogy valami régi-régi kép idéződik az elmémbe. Valami éjszakai kép. Valami nőnek álcázott kolosszusról. Igen, vészjóslóan hasonlatosnak tűnik az emlékkép az aktuálisan felém magasodó emberi heggyel, akinek szilárd, végtelenül izmos lábai úgy tűnik, bordarepesztő szupererővel is bírnak; nem beszélve a karjairól, melyeknél fogva megragadja az enyéimet, s úgy emel fel, mint valami kisgyereket. Én pedig engedelmesen fel is üvöltök, akár egy kisgyerek, bár határozottan nem azért, hogy beleilleszkedjek a szerepembe, inkább csak azért, mert a bordatörés felettébb fájdalmas dolog, főleg, ha utána ilyen durva terhelés éri az ember mellkasát.

 

Nem mintha a város legtermetesebb és legférfiasabb luxuskurtizánját ez zavarná: úgy szorít magához, akár érvagdosós kislány a plüssmackóját, amikor a meggondolatlan öngyilkossági kísérlet után a ház gézkészlete már nem fogja fel a kiáramló vértömeget; én meg beharapom az ajkam, mert olyan szintű sikoltozást, amit legszívesebben eleresztenék, méltóságom már nem enged kifejezésre juttatni.

 

De ha én nem, hát majd más: a sikoly maga talán még nem is, ám az azt követő hangeffekt már felettébb ismerős – mintha szakadt szalagot próbáltam volna beletuszkolni egy öreg videomagnóba…

 

- Edward!

 

Hm, ez még mindig az én nevem. De ő miért tudja az enyémet, amikor…

 

- Cecilia!

 

Nem, még mindig nem engem ért az isteni sugallat, a szikra a nevet illetően; persze, ezen túl sok időm nincs merengeni, hiszen az eddigi intenzív ölelés egy pillanat alatt felhevült rázásba megy át a női nevet ordibáló luxuskurtizán részéről, meg még némi felháborodott számonkérés is párosul hozzá.

 

- Edward, te utolsó szemétláda, hogy mertél pénzt adni ennek az olcsó szajhának?

 

Igazából én nem, de hát miért is lenne időm ezt kifejteni?

 

- Ennek az olcsó szajhának? Lucrecia, drágám, nem méretarányosan fizetnek a fiúk… a nagyobb buksza nem feltétlenül jelent egyet a nagyobb élménnyel.

 

Azért az felettébb érdekelne, hogy a kislány (aki félreérthetetlenül az a kislány, aki mellett ébredtem) miért akkor idegesítő a harcos amazont, New York óriás ladyjét, amikor ő éppen az én karomat szorongatja, lassan már roppanásig feszítve szerencsétlen csontjaimat. Meg, ha már itt tartunk, akkor az sem egy utolsó kérdés, hogy ha a kislány itt feszít, akkor hol van a tag, aki valószínűleg akkor a stricije és nem a szeretője a…

 

- Ereszd el azt a disznót, Lucrecia, pénzügyi elszámolnivalónk van vele!

 

Hogy ez ilyen egyszerűen megy? Akkor igazán befuthatna már egy lottóötös is!

 

… naná, hogy ez nem jön be, még mindig csak a kurtizán veszett kutyákra emlékeztető arcát látom magam előtt premier plánban, szinte tisztán látni arcán, hogy azon mereng, veszett sértettségében odavessen-e a strici meg a ribanca elé; miért nincs ilyenkor itt egy rendőr, hogy megpróbálja megmenteni az ártatlan, szétgombolt nadrágú, ezer helyen sebesült, bikaöklelt, végtelenül gyámoltalan civilt?

 

- Látja, biztos úr, ez volt az a férfi, aki elém ugrott…

 

- Ühüm, és akkor a marhák befogásának költségeit is az ő biztosítása állja, gondolom.

 

Bassza meg. Bassza meg, bassza meg, bassza meg – tényleg van ilyen? Kétségbeesetten bámulok Lucrecia arcába, talán már könyörgően is, bár nem elsősorban őt kérném fel, hogy legyen dicső lovagom, inkább az élethez rimánkodom, hogy legyen már valahogy vége ennek az egész hercehurcának és szabadítson meg – ha nem is bűneimtől, de – ettől a helyzettől!

 

És ekkor robban mellettünk a kirakat, Lucrecia elvetődik oldalra, engem a gravitáció gondjaira bíz, rövid zuhanást követően pottyanok a járdára, de már egyből húzom is össze magam, ahogy szilánkok záporoznak a nyakamba.

 

- A rohadt életbe, lőnek ránk!

 

De hogy ezt ki üvölti és miért, és hogy most hogy is keveredett be a marhák közé a fekete limuzin, ahonnan torkolattűz alá vették a kis csapatot, vagy valószínűleg inkább csak engem… hát, marhára nem érdekel.

 

Reggelizni szeretnék. De azt már nagyon.

 

Talán kivárom, amíg ellövik az egyik marhát.

ConversationPieces0.2

Karakter: Lara Cusick

Világ: Heroes

Megírás dátuma: 2008. július 18.

- Húzd ki! Húzd ki!
- De… megőrültél? Ha most kihúzom, akkor feleslegesen szenvedtünk eddig! Hiszen… ez az első…
- Nem érdekel, húzd ki! Nem bírom tovább!
- Csak még egy kicsit, kérlek, még egy kicsit…
- Vén kujon! Ne most élvezkedj! Húzd már ki!

Nem, nem akarom tudni, milyennek tűnhet mindez egy laikus fültanú számára. Azért annyit talán illik megjegyezni, hogy igencsak messze van attól, amire minden, biológiai és anatómiai szempontból megfelelően felvilágosított személy mélyen művelt elméjében megfordulna; nem csak tartalmilag, de még a szituáció körülményeit is tekintve.

Mármint – feltételezem – Te magad sem épp egy omló katakombahálózat kellős közepén kezdenél bele ilyesféle akcióba, ráadásul biztos, hogy nem a saját apáddal!

- A francba most már – csattanok fel, ezúttal még több felháborodást sűrítve hangomba, hogy aztán magam ragadhassam meg azt az átkozott vésőt, s félrelökve még szinte őszülni sem kezdett apámat, egyik, majd kínomban másik lábamat is a dülöngélő, roskadozó építmény utolsó épen maradt (általunk megrontás, felboncolás, szétdarabolás alatt álló) oszlopnak támasztva próbáljam kirángatni onnan azt a bizonyos kedvenc darabot, melyet az istennek nem hagyna itt az öreg; mint a mellékelt ábra mutatja, sem ezt, sem azt, ami mögötte van, s aminek a feltárásához szükséges lett volna.

Persze, mi itt veszhetünk, csak a kincs, meg a véső… !

- … gyere már… ki! – nyöszörgök, szenvedek, beleőrülök abba, hogy itt veszünk, már nem csak kicsit, hanem nagyon zavar a nyakamba, vállamra hulló vakolat, annál is inkább, hogy ez már nem csak az a szimpla por, az az egyszerű, az az unalmas, ez már valami teljesen más, konkrét kis darabkák potyognak rám, püff-püff, bumm, fáj is, ráadásul nem kicsit, pluszban még az öreg is ordibál, persze, már olyannyira artikulátlanul, hogy egyszerűen semmi nem jut el hozzám a szövegéből, s közel lennék ahhoz, hogy már én magam is inkább csak üvöltsek, hátha egy utolsó kis erőbefektetéssel…

… nem, nem kell az a száztíz százalék, úgy tűnik, pont elég volt a kilencvenöt is ahhoz, hogy ne csak a véső, de egy olyan jó fél négyzetméteres darab is kirepüljön az oszlopból – velem együtt, aki ugyan soha nem voltam dombordekorációként a leltárban, de azért úgy pattanok le magam is, mintha csak valami ragaszkodó festékdarabként futottam volna be pont eddig tartó karrieremet; gerincem keményen csattan a padlón, bár azt a muzikális audioeffektet, ahogy csigolyáim ropognak, nyilván csak én hallom, hiszen a mindenhonnan zörgő-morgó káosz közepette a világmindenség hallójáratait is betölti a mindent elnyomó zajorkán.

És hogy ezen keresztül én még látok… egy hős vagyok, de komolyan. Akkora egy hős, hogy az már szinte kettő; bár lehet, hogy ezt még a vak is látná – hiszen az oszlopból kiszakadt darab nem csak úgy heccből jött ám ki… basszus, a halál se gondolta volna, hogy az öregnek igaza lehet, s tényleg üreges ez az egész!

- … me-megtaláltuk! Megtaláltuk, Mary, megtaláltuk! – Ugrándozik, szökdécsel, baromira nem zavarja, hogy rádől a kóceráj; de a mellékelt ábra alapján akkor engem sem, hiszen még mindig a hátamon heverészem, kezemben a véső, gerincemben a leendő sérv, szívemben pedig elsősorban a döbbenet és áhítat, s csak utána a mozdulás utáni vágy… pillanatok kérdése még az, hogy feltápászkodjam (nehezen megy, komolyan beütöttem minden elképzelhető sérülékeny pontomat, még azt is, aminek köze nem lett volna a becsapódáshoz); és még utána is egy jó darabig kell rángatnom az öreg ingujját, hogy végre hagyja a francba azt a megbabonázó káprázatot, amit a kezében tart, s amit a fájdalom könnyein, meg a mindenhol felcsapó, tüsszögésre késztető por nyomán abszolúte nem látok – hiszen kint ugyanolyan friss lesz, mint itt bent, s nem, senki nem fogja elvenni tőle akkor sem, ha véletlenül élve kijutunk ebből a kialakuló pokolból.

Igen. Ez valószínűleg életem legnagyobb tévedése volt.

Hiszen kiérve belebotlottunk a hivatalos közegbe a maga legteljesebb valójában; katonák voltak, rendőrök? Fogalmam sincs. Ott voltak, elkobozták a kincsünket (amiről később kiderült, hogy egy könyv, rajta egy furcsa hullámmal, arról lelógó pálcikákkal… legalábbis az öreg valami ilyesmiről hadovált), az öreg börtönbe került, én meg, anyátlan-apátlan, nem épp cserkészlányok patolyaterkölcsével rendelkező tinédzser, a nagyapámhoz.

Hogy mit kell tudni a nagyapámról?

Biztos hallottad már a mondást, “itt még a falnak is füle van.” Nálunk ez annyiban módosult, hogy “itt még a falon is át tud járni nagypapi.” Ami így elsőre biztos mókásan hangzik, de amikor az öregöreg (ha már apu öreg, akkor ő öregöreg, csak következetesen) felugrik az emeletre egy kis check-up kedvéért, hogy ugyan, mi van legkedvencebb (egyúttal egyetlen) kisunokájával, s épp a falakat használja az ajtók helyett, amikor az a bizonyos kedvenc és egyetlen épp egy korabeli srác kedvencévé és egyetlenévé válik egy teljesen más értelemben… érted, mire gondolok, ugye?

Ettől eltekintve viszont viszonylag kiegyensúlyozott a viszonyunk (kinek lenne kedve egy mutáns nagypapival packázni?), leszámítva azt az apróságot, hogy leghathatósabb könyörgéseim ellenére sem hajlandó egyszerűen besétálni apuért a börtönbe, hogy kimenekíthesse onnan. Állítása szerint mindig is ellenezte ezt az egész indianajonesosdit, valószínűleg ismeretlen anyám is ezért lépett le (tehát még véletlenül sem azért, hogy a francia riviérán süttesse a hasát apu volt egyetemista focista haverjával, áh, dehogy), s hogy engem nemes egyszerűséggel kitagadna, ha folytatni kívánnám a frissen teremtett hagyományt…

… csak hát, hogy is várhatta el tőlem, hogy ölbe tett kézzel üljek?

---

- … kisasszony, hogy került ez magához?

Rábámulok az elém tartott agyagholmira; antik darab, magam részéről azték korabelinek tippelném, valószínűleg az asztronómiai kutatásokhoz használták, vagy valami hasonló, nagyon bűvös dologra – mondjuk, kukoricát pattogtattak rajta. Honnan tudjam, most ástam ki a fene tudja honnan, amíg ez a vadbarom úgy nem döntött, hogy ez márpedig orvrégészetnek bizonyul… hát nem hihetetlen!?

- Kiástam. Bár az ásó, az ecset és a nagyharang láttán biztos nehezére esett volna kikövetkeztetni…

- Tényleg jó ötletnek találja, hogy velem szórakozhat? Kérem az iratait – ereszti le a kezében tartott holmit, s szabadon maradt kezét várakozóan nyújtja felém.

Egy hosszú pillanatig bámulok rá. Ajkaim enyhén szétnyílnak, aztán összepréselem őket, végignyalintok rajtuk kapkodó, ideges mozdulattal – annyira, annyira száraznak érzem a szám, a halántékomon mégis nedvesen gördül végig egy izzadságcsepp, a légzésem felgyorsul, szívem a normál ritmusból zaklatottba vált -, hogy aztán nagyot nyeljek, akkorát, hogy szinte az ádámcsutkám is beleroppan, pedig a hangom… a hangomra vigyázni kellene. Hiszen eddig működött… nagypapi mondott valamit erről a különleges képesség dologról, kétlem, hogy ez lenne, de ha most bejön, ha most nem kapnak el, akkor akár…

- Nem kéri az irataimat. Azt ott – bökök az agyagműre -, azt ott visszaadja. Szép napot kíván, s az utamra enged… uram – remeg meg a végén kissé a hangom, ahogy tágra nyílt szemekkel, szinte szédülésig fajult izgalommal pillantok a magas rendőrre.

Egy pillanat… két pillanat… három pillanat…

- Szép napot, hölgyem – nyújtja végül felém a kincsemet, az én kincsemet, amit lelkesen szorítok magamhoz, szeretettel és féltő imádással, legfőképp viszont végtelen megkönnyebbüléssel -, vigyázzon magára – pöcköli még meg sapkájának karimáját, majd hosszú léptekkel hagy magamra… az orvszerzett zsákmányommal és a képességem okozta sokkal.

… ez… érdekesnek ígérkezik.

ConversationPieces0.1

Karakter: Tess

Világ: A Galaxis Hódítói

Megírás dátuma: 2008. május 9.

A/N: plágium! Bizony, bár ez az első, ide is feltöltött előtörténetem, már itt ez a probléma – azért megnyugtatásul közlöm, hogy csak saját magamat plagizáltam, az első bekezdéseket jó pár éve írtam, azt hiszem, ennél jobban még nem sikerült megragadnom a vágyott hangulatot, ami Tess történetéhez passzolt.

Íme.

Van egy végtelen pillanat, mikor nem hallani semmi mást, csak a saját, ziháló lélegzetedet. Mikor megáll az idő, fizikálisan és mentálisan teljesen megszűnsz létezni. Úgy érzed, bele kell kapaszkodnod ebbe a pillanatba, és nem szabad hagynod elillanni.
Szorosabbra fonom ujjaimat a fegyverem körül, a hideg cső már egészen nyirkos izzadt tenyeremtől. Feszült testem teljesen ellazul, végtelen fáradtságot és lemondást érzek, csak egy zaklatott sóhajra telik tőlem. Felnézek: mellettem a földet lövések szaggatják, fegyverropogás hallatszik.
Nem akarok menni. Képtelen vagyok rá, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni. Szedett-vetett fedezékem – jelen esetben egy leamortizálódott autó – már nem sokáig tart ki, de mégis…. Hogy hagyhatnám itt egyetlen biztosnak mondható posztomat?
- Szanitéc! – üvöltik valahonnan… valakik.
Lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra, amíg nem érzem saját szívem jeltadó lüktetését: most.
Kivetődöm a fedezékből, mellettem sugárnyalábok szaggatják a talajt, hullákba csapódnak, melyekből húscafatok röpködnek – nem, nem szabad figyelnem, röplabdában talán delfinnek nevezhetnék azt a manővert, amivel bevetődöm egy félig pusztult reklámtábla mögé. Véd valamit? Semmit, de legalább annak hamis illúzióját kelti, s van-e itt már értelme egyáltalán különbséget tenni álom és valóság között?
Az osztagom… nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy van már osztagom. A kapcsolat megszakadt, adó-vevőm feladta a küzdelmeket, amikor mellettem pár méterrel szórógránát robbant, pofás öt-hat kisebb tüzijátékot produkálva, mielőtt elérkezett volna igazi feladatához, hogy szikraeső helyett pusztítson is. Volt hova rejtőznöm: hullagödörbe, halottak közé, testük felfogta a pusztítást, engem alig ért valami, rádióm azonban megszenvedte a kalandot.
- Szanitéc! Valaki, az istenért!
Megrázom a fejem, a levegő reszketve szökik ki ajkaimon; sírnék? Nem tartom valószínűnek, régen volt már rá példa. Vagy csak nem vettem észre, ahányszor meglepett a tökéletes hisztéria. A háború maga egy tökéletes hisztéria. Újabb fejrázás, aztán zavartan pillantok körbe az ismétlődő üvöltözést hallva: tekintetem bajosan akad csak meg a konténerek rejtekében fetrengő alakon.
Olasz. Uniformja büszkén hirdeti, a trikolor jelzést ugyan vér szennyezi, a fehér sáv már inkább barnás-fekete, mégis, látom rajta, hogy az úgymond ellenség közé tartozik. Egy pillanatra mintha minden zaj megszűnne körülöttem, ahogy elindulok, s mintha még az eddig rám (rám? Ugyan… mindenkire) vadászó sugárnyalábok is alább hagynának, mintha csak biztosítani kívánnák odáig vezető utamat. Térden csúszva érkezem az alak mellé, s már szinte nyúlnék az oldalamra erősített táskába a kellő szérumért, amikor orrom előtt egy fegyver csöve jelenik meg.
Megdermedek.
Orvos… katonai orvos vagyok, vagy legalábbis valami olyasféle, ezért kaptam a kiképzésemet, ezért viselem a fehér karszalagot, rajta a nemzetközileg még mindig elismert és tiszteletben tartott vöröskereszttel. A tag felhúzza a kakast, látom a csőben a golyót – milyen ódivatú, milyen antik -, s a mögötte megbúvó vigyort, melyben nem is gonoszságot, rosszindulatot, inkább csak kínos lemondást s halálvágyat látok. Vagy csak megint bebeszélem magamnak, hogy a helyzet a hibás, semmi más…
Lövés nem dörren, helyette csak elektromos zizzenés hallatszik.
A fickó tekintete üvegessé válik, kezemben a WU-85-ös lézerpisztoly megremeg. Hiszen… hivatalosan menteni vagyok itt, nem ölni. Mégis, a listámon a tucatnyi halott mellett eltörpül azok száma, akiket egyik-másik oldalról hozzásegítettem ahhoz, hogy ezt a poklot ne hagyják itt olyan könnyen.

Valójában nem vagyok olyan idős, hogy effajta pesszimista látásmód legyen a jellemző attitűdöm. Emlékszem, volt idő, hogy mosolyogtam. Volt idő, hogy puszit adtam anyunak és apunak. Még annyira rohadt régen se volt, hogy így meg kellett volna fakulniuk az emlékeknek, de hát… itt van ez az átkozott háború, ezen az átkozott bolygón, emiatt az átkozott… mi miatt is? Miért is küzdünk, miért is… miért… miértmiértmiért…
Nem, igazából semmi baj nem volt addig, amíg a korlátlan háború nem fordult a visszájára. Amikor Oroszország hozzákezdett a hadműveletekhez, dicsőséges hadjáratról, a régi Orosz Birodalom nagy hírnevének és méltóságának újjáélesztéséről volt szó. Legalábbis anyuék ilyen újságcikkeket toltak az orrom elé, amikor kölyök voltam, amikor nem értettem, minek is kell iskolába járnom, miközben mások az életükért küzdenek. Megkaptam a választ: elvárták tőlem, hogy majd később korunk nagy tudósainak egyike legyek – hiszen a háborús propaganda is ezt akarta, kinevelni a gyerekekből jövő szuperagyait, akik felvirágoztatják a dicső Oroszországot.
Aztán ez valamiért elmúlt. Konkrét oka is volt.
Az orosz hadak több fronton kényszerültek harcra, mint gondolták volna. A XX-XXI. század legnagyobb szárazföldi hadserege cím a XXIV. századra már korántsem jelentett akkora előnyt, mint egy-két világháborúval korábban. A felmelegedés, a jégtáblák elolvadása, az összvilági szennyezés és mocsok – ezek mind-mind megszabadították Oroszországot természetes előnyeitől, például a hidegtől. A tömeggel szemben pedig diadalmaskodott a minőség – hiába állított elő az ország nagy haderőt, ha a katonák rosszul felszereltek, a technika pedig még mindig inkább strapabíró volt, mint precíz. A balkáni, lengyel, japán, de még indiai fronton is harcoló hadtestek egymás után estek el, az arcvonalak pedig egyre beljebb és beljebb kerültek az ország területén…
Kivették a fiatalokat az iskolából.
Eleinte csak a gyengébbeket, mondván, szortíroznak, a költségvetésből nem telik arra, hogy az üresfejűekkel foglalkozzanak: cserébe a tehetségesebbek, a jobb képességűek elit taníttatást kaphatnak. Ebből persze, semmi sem vált valóra, tovább élvezhettük ugyanazokat a céltalan órákat, tanáraink egyre-másra kerültek a pszichiátriákra – legalábbis a propaganda szerint. Gyanítom, őket is a frontra rendelték, a haza védelmében. Ahogy azt tették később velünk is – mondjam azt, hogy még a szerencsések közé kerültem?
Fél év kiképzés, ez volt a jussom azért, mert egy kicsivel intelligensebb voltam az átlagnál, akik minden különösebb előképzettség nélkül hajítódtak a mélyvízbe, hogy ugyanolyan sebességgel növeljék a halottak számát. Fél év, mialatt megtanítottak, miként kezeljem a fegyvereket, s még abban a hihetetlen kegyben is részesültem, hogy gyorstalpaló orvosi képzést is kaptam. Megjegyzem, nem sokat tanítottak: tudom a különbséget a halálos és kevésbé halálos szérum között, meg azt, hogy miként amputáljam a hasztalanná vált végtagokat. Meg még egy-két, a harctéren egyébként hasztalan dolgot. És mégis, az a fehér szalag, amit ezért a semmi tudásért kaptam… nos, rendre az húzott ki a bajból.

- Tess! Tess!
Felkapom a fejem.
Talán épp a megfelelő időpontban: tőlem pár méterre apró labdacs ér földet. Felpattanok, s már vetődöm is arrébb, persze, hasztalan – bár a robbanás maga nem érint különösebben, hátamat valami forró éri, erre már kénytelen vagyok felpattanni, még ha golyókat vonzó táncot is lejtek, amíg lerázom magamról az olvadt masszadarabokat.
Ekkor pillantom csak meg a felém száguldó katonai dzsipet, a tüdőmbe szökkenő levegő egy pillanatra megdermeszt: fegyveremet magam elé emelem, s már lőnék is, amikor a járgány szinte oldalazva csúszik felém, mintha kézifékes manővert hajtott volna végre a sofőr. Az ajtó kicsapódik, mellettem újra lövegek vágódnak a talajba, fel-felcsapva a pusztaság porát – összerezzenek, ahogy maga a jármű is fémesen fogadja be a találatokat.
- Szökkenj már be, a rohadt életbe! – üvölt rám a vezető, akiben kis fáziskéséssel ismerem csak fel szakaszvezetőmet, Jonathan Meyer törzsőrmestert. – Mire vársz még?
Lábaim nehezen mozdulnak csak, érzem, hogy kínos lassúsággal telnek a másodpercek, amíg végre kész vagyok bevetődni – a magam mögött bevágó ajtót félig kiégeti egy bekapott sugárnyaláb, s még kísérnek minket a további lövegek is, amíg törzsőrmesterem kifarol az utcák közül, s döngetve indul meg hullákon és törmelékeken átgázolva.
- Törzsőrmester úr… hogy… mi…
- Kushadj, Tess – fog rá erősebben a kormányra. – Az amerikaiak… téged akarnak. Nem tudom, miért, de… kiszállhatok, új állampolgárságot adnak, ha teljesítem a kérésüket.
Nem néz rám. Csak mered szigorúan maga elé. Én persze, szüntelenül fixírozom. Hiszen… amit most tesz, az hazaárulás. Elárulja Oroszországot azért, hogy… eh, baromság. Nincs már itt kit elárulni. Mindenki mindenki ellen van, az utolsó megpenészedett kenyédarabot csócsáljuk mi, átkozott varjak ezen az átkozott bolygón.
- Miért akarnak pont engem? – sóhajtom lemondóan.
- Fogalmam sincs, Tess. Csak annyit mondtak: Noé.

InnocentDreams0.3

- Ez már messze nem kedvesség.

Felnézek a könyvből, pislogok egy sort.

A lapokról visszaverődő fény mindeddig nem zavart, most viszont vidám táncokat lejtő, színes karikák formájában próbál meggyőzni arról, hogy de, mégis. Itt egy lila, ott egy zöld, ha nagyon szeretném, én magam dönthetném el, milyen árnyalatban pompázzanak.

Persze, ennél sokkal jobban esne, ha inkább tisztán hagynák a látómezőmet, és nem egy narancs labdát látnék ott, ahol az arcának kéne lennie, ilyenfokú kedvesség azonban nem telik tőlük.

Kis, fekete pontokká oszlanak szét, mintha valaki kihúzta volna az antennát a szomszéd régi, fadobozú tévéjéből. Bár az én képernyőm nem fekete-fehér.

Még.

- Mi… micsoda?

Ledobja magát a fűbe, megrovón néz rám. Kissé közelebb hajol, fürkészőn, aztán dühösen fújtat egyet, akár egy nagyobbfajta macska, majd keresztbefonja a karjait, és – várható módon – kifakad:

- Teljesen hülyét csinálsz magadból. Szerintem.

- Mármint… mivel is?

- Ez nem kedvesség.

- Egész pontosan micsoda? – felvillantok egy gyors vigyort, kissé oldalra biccentem a fejem.

Nem szokott jól indulni, amikor minden különösebb előkészítés nélkül letámad egy megállapítással. Nem indul jól, de legalább annál rosszabbul folytatódik.

Szép remények.

- Micsoda, micsoda – forgatja a szemeit, pont olyan módon, ahogy az anyjától is láttam már olyan sokszor -, ahogy Vele viselkedsz. Egyáltalán…

- … egyáltalán mi? Egyáltalán hogy jön ez szóba? Egyáltalán mi közöd van hozzá? És egyáltalán, miért akaszkodsz rám folyton ilyesmivel?

A könyv nagyot csattan az ölemben.

Lenézek a kezeimre: egészen feszültek, mintha a vénuszvirág légycsapóiként csaptak volna össze, akárha tapsolnék, vagy valóban legyekre vadásznék amatőrök abszolút tapasztalatlan módján.

Pedig légyvadászatban profi vagyok.

Jelen pillanatban pedig inkább meglepett, ennek pedig semmi köze se legyekhez, se vadászathoz.

Felnézek, mintha attól tartanék, hogy akár már könnyek rebegnek hatalmas, világos szempillái alatt, amik diszkrét keret helyett inkább elfátyolozzák világos szemeinek szépségét, hogy külön küzdelmet kelljen vívni pusztán felfedezésükért is.

Persze, tévedek.

Mint mindig vele kapcsolatban.

Sokkal több ereje van, mint nekem. Talán én is ilyen voltam kölyökként, de igazából nem tudom visszaidézni azokat az időket, amikor még volt tartásom, amikor még bíztam magamban, és azt hittem, képes leszek megváltani a világot.

Mindez elveszett, és nagyon úgy tűnik, a világ megváltása is várat még magára, vagy sokkal inkább vár arra, aki képes lesz majd meghódítani, és lassan, folyamatosan saját akarata szerint jobbá formálni.

Én valószínűleg lemaradtam arról a vonatról.

- Hm… egyáltalán nem lennél ennyire ideges, ha nem lenne igazam. Mindig akkor húzod fel magad, amikor te is tudod, hogy valamit elnéztél – jelenti be megfellebbezhetetlenül, azzal a veleszületett felsőbbrendűséggel, ami családjának sajátja.

- Nem csak elnéztem, még mindig nézem. Elfelé. Cefetül – fordítom el a fejem, aztán inkább két kezem közé veszem, visszafogottan beletépek a saját hajamba.

Nem érzem magam tőle jobban. Viszont fáj annyira, hogy már ezért is morogjak egy sort.

- Legalább beismered.

- Dehogy. Ez még kedvesség. Szigorúan a korlátokon belül.

- Jaj, mikor vagy te kedves?

Erre a lenéző hangnemre már kénytelen vagyok felkapni a fejem.

De a francba, igaza van. Annyira, hogy még fel se tudom húzni magam rajta.

Apróbb-cseprőbb problémák a személyiségemmel, szinte semmisek azok, hogy megint, vagy inkább megszakítás nélkül, folyamatosan hülyét csinálok magamból.

- Előfordul – motyogom.

- Igen. Amikor már rajongsz valakiért, esetleg.

- Nem rajongok.

- Dehogynem. Látom a kis csillagokat a szemedben.

Elfordítom a tekintetem, újra kinyitom a könyvet, lapozgatni kezdek, mintha ennyire fontos lenne megtalálni, hogy hol is jártam az olvasásban.

Nem valószínű, hogy rálelek. Az utóbbi húsz… harminc? Negyven? Szóval egy jó ideje már képtelen voltam a szövegre koncentrálni, láttam magam előtt a betűket, el is olvastam őket, de más járt a fejemben. Más jár a fejemben. Úgy utálom magam ezért.

- Ő persze, nem tudja, mi?

- Az se érdekel, ha igen. Persze, jobb addig, amíg nem.

- Jaj, ő biztos nem olyan, mint az a másik volt!

- Az a… másik a legjobb barátom volt.

Igen, aztán kerek egy évig hozzám sem szólt, amikor valaki elköhintette neki, hogy részemről egy kicsit túlteljesítettem a “barát” szó definíciójában foglaltakat. Azt hiszem, nem szeretném ugyanezt a színjátékot eljátszani még egyszer, bár ki tudja, talán végre a végét jelentené annak a lejtős útnak, amit már második éve járok.

Járok?

Akarom mondani, amin gurulok lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban. Van pár gondos ág, amely megsegítene, akadályozná az utamat, mások, gallyak, kövek, tüskék csak belém akadnak, felsértik a bőröm, szaggatják a húsomat, hogy több szenvedéssel érjek a legaljára.

- De Neki talán fontosabb vagy.

- Nem hiszem.

- Én sem.

- …

- Mindenesetre ha így viselkedsz, hamarosan elriasztod magadtól.

- Nem csábítgattam annyira közel, hogy valaha is beszélhessünk “elriasztásról”. Legfeljebb… felvesszük a kiinduló pozíciókat. Tudod, több mint egy évig amúgy se beszéltem vele, talán egyszerűbb lenne visszatérni ezekhez az állapotokhoz…

- Nem bírnád ki.

- Nem – rázom meg a fejem, és a könyv lapjaira meredek.

Már nem verik vissza a fényt. Már nincs mit.

Az első esőcsepp pont az “út” szót találja el. Csak bámulok rá bambán, mintha sok idő telne el, míg a kövér cseppet követik társai, az a sok másik.

Elnyomok egy sóhajt.

Én is szeretnék már… sokan lenni. Nem mindig csak így, egyedül.

Feláll ő is. Felnézek rá, látom, ahogy megigazgatja szoknyáját, aztán szandálját kezébe fogva (amit észre sem vettem, hogy mikor vett le) indul vissza a házuk felé.

Nézek utána, a könyv még mindig az ölemben, a lapok lassan hullámosodni kezdenek a nedvesség hatására, a tinta azonban csak akkor kezd szürkés gomolyaggá válni, amikor bennem eltörik valami, mint olyan gyakran mostanában – és csatlakozom az esőhöz.

InnocentDreams0.2

Kinevet.

Mint mindig.

Természetesen nem veszem fel, hadd érezze csak jól magát az én káromon – voltaképpen jogosoan, magam is megmosolygom az esetet.

- Igenis félelmetes egy kőaligátor.

- De… kőből van!

- Igen. Abból.

- Akkor meg… akkor meg – megcsóválja a fejét -, hogy ijedhetsz meg egy kőből készült aligátortól?

Megvonom a vállam.

- Reggel van. Reggel meg még sötét, én meg álmos. Add össze.

Újra nevet, aztán elkomorul, s ajkait lebiggyesztve mér végig, mintha most látna életében először. Bárki más pillantása lenne ilyen fürkésző, belepirulnék – az ő esetében sem az a tény tart vissza, hogy nyolcéves csupán: sokkal inkább az, hogy túl régóta ismerem már ahhoz, hogy igazán meg tudjon lepni bármivel. Ez a vizslató tekintet is csak valami végzetes konklúzió előszele lehet.

- Túl élénk a fantáziád.

- Érdekes ezt egy kölyöktől hallani.

- Kölyök vagyok, de nem hülye.

- Soha nem is állítottam.

Nekitámaszkodik a vékonytörzsű cédrusnak, szemeit lehunyja, nagy levegőt vesz. Mintha egy újabb kifakadáshoz gyűjtené az energiát…

Ám legyen. Keresztbefonom a karjaimat, sztoikus nyugalommal várom, miféle áldásokat fog a fejemre szórni újfent.

Mint azt teszi tucatszor naponta.

- Ez már nem normális a te korodban.

- A Tiedben ez meg aztán pláne – biccentem kicsit oldalra a fejem.

- Most miért? Ha a szüleim úgy kezelnek, mint egy felnőttet, gondolkodhatok úgy, mint egy felnőtt, nem?

Arcomon még továbbra is ott figyel a gúnyos mosoly, de már erőlködnöm kell azon, hogy ne tűnjön kesernyésnek.

- Persze. Gondolkodhatsz úgy – hagyom rá, és próbálok nem beletúrni a hajamba, mint minden alkalommal, amikor ideges vagyok.

Soha nem akartam anyuka lenni.

Túl sok problémát jelentene nekem a felelősség, és tisztában vagyok azzal, hogy alapból labilis idegrendszeremet nem lenne probléma úgy megbolygatni pillanatok alatt, hogy ordibálni kezdjek a szerencsétlen gyerekkel, akit nekem szánna a sors; még jobban tartok attól, hogy a kezem eljárna.

Talán ez a félelem az, ami leginkább visszatart még az ilyen irányú gondolatoktól is.

Persze, az Ő szülei ezt a gondolatmenetet egyszer sem járták végig.

A puccos villába került egy gyerek is, valószínűleg a kertésztől, rosszabb esetben az apuka egyik főnökétől. És ha kérdőre meri vonni szülei állandó távollétét, a válasz természetesen csak ez lehet – örüljön a szabadságnak, annak, hogy felnőttként kezelik.

Hogy ez mióta egyenlő azzal, hogy hagyják egy magamfajta senkinek, hogy úgy neveljem a csemetéjüket, ahogy nekem tetszik… nem is tudom.

Bizarr.

- Hahó! Frissítés!

Későn kapcsolok, a fricska már az orromon, zavartan kapom a fájó ponthoz a kezemet, még bele is pirulok a meglepetésbe.

Újabb kacaj.

Nem is kérdés, ki az alárendelt fél abban a faramuci kapcsolatban, amit talán még barátságnak se lehetne nevezni.

- Legközelebb maradjunk a vállbökdösésnél – jegyzem meg némiképp morcosan, mire az ölembe szökken, csak úgy minden előzetes figyelmeztetés nélkül.

Ahhoz képest, hogy ismeretségünk pár hónapja alatt még csak kétméteres sugaron belül meg se közelített, meglepő a változás – újabb sort pislogok, aztán a lábaimról a kissé harmatos fűbe görgetem.

- Megvesztegetéssel ugyan nem felejteted el velem azt a fricskát – vágom ki. – Fájt.

Ő persze, dühösen felpattan, márkás ruhácskáját, mely a barna három árnyalatából tevődik össze, sietős mozdulatokkal porolja le, mintha az a pár csepp harmat akár maradandó károsodást is okozhatott volna.

- Csak kedves akartam lenni – morogja sértődötten.

- Az, hogy bikamód belefejelsz a gyomorfalamba ölelés címén, nem egyenlő a kedvességgel.

- Akkor definiáld – toppant egyet lábával, a fűszálak felháborodottan hajítják le magukról a cseppecskéket.

- Mit csináljak? De… finiáljam?

- … magyarázd meg, fejtsd ki – forgatja a szemeit.

- Értettem – motyogom, és inkább rá se kérdezek, ki az az állat, aki ilyen baromságokat tanít neki ilyen idős korában; nyilván én voltam az, valamelyik őrült délután. Arra meg nincs szükségem, hogy közvetetten saját magam szidjam.

Igen.

Na de a kedvességet… hát hogyan?

- Kedvesség az… hm… amikor a másik javát előrébb helyezed a… nem, az az önzetlenség – rázom meg a fejem. – Amikor valami kedveset… várj…

És vár. Gúnyos arckifejezéssel, cinikus mosollyal, de vár.

Ezt már csak nem hagyhatom annyiban.

- A… amikor…

Tényleg ennyire nehéz lenne szavakba önteni?

Amint a fogalom esszenciáját próbálnám megragadni, az összes gondolat kiszivárog belőlem, még csak egy-két kedvesnek kikiáltott jelenet sem ugrik be, mintha egy nagy, fekete masszában kotorásznék holmi szemét iránt.

Semmi.

Aztán egyszer csak karok fonódnak a nyakam köré, és érzem, ahogy Ő magához szorít. Másodpercekig csak csüng a nyakamban, én meg bénán tűröm; aztán elenged, ellöki magát tőlem, kihívóan húzza ki magát előttem.

- Kedvesség az, ha megölellek akkor, amikor senki más.

Ezzel a végszóval pedig elsétál a medencéig, barnás nyári ruháját ledobja magáról, a cseppek szikrái pedig milliófelé hullnak, ahogy beleveti magát a hűs, tiszta vízbe.

Tényleg ennyire egyszerű lenne?

Kétlem.

De talán egyszeri megoldásnak jó.

InnocentDreams0.1

- Ha egyszer nem tudom megcsinálni.

- Nem is akarod – mutatok rá diszkréten a mindennél nyilvánvalóbb tényre, mire értelemszerűen csak még jobban felhúzza az orrát.

Nem is foglalkozik azzal, mennyi nehézségembe kerül visszatartani a nevetést. Miért is érdekelné? Jobban lefoglalják a körülötte zsongó szúnyogok, megállás nélkül támadják bőre minden apró szegletét, olyan helyekre is befurakodva, ahova nem lenne éppen illendő.

- Dehogynem – vágja ki, majd még ugyanazzal a lendülettel a karjára csap, kissé felsikkant, majd ajkait lebiggyesztve próbál megszabadulni a szerencsétlen vérszívó maradványaitól. – Csak… csak… ha egyszer nem megy!

- Nekem sem. Valószínűleg senki nem tudja megcsinálni.

- Mi… ? Akkor meg… akkor meg miért?

Nagyra nyitja szemeit, azokat a hihetetlenül szürke szemeket. Csak egy pillanatra enged sütkéreznem a csodában, aztán meg is szünteti a kontatkust, sűrűn pislogni kezd, aztán felpattan a székről: ugrál egy sort, majd mire kinyitnám a szám, már vissza is dobja magát, hogy még a mozdulat hevében a karjait is keresztbefonja maga előtt.

Tekintete újra rám villan, ezúttal szemhéjainak apróra szűkült réséből – nem is jut el íriszeiig a kisasztalon álló csonka gyertya fénye, meg nem tudnám mondani, hogy a kék, a zöld, vagy az egészen fekete árnyalatában játszanak-e.

Utána jön egy újabb ‘csatt’, már a sokadik ezen az éjjelen.

- Mi ennek az értelme?

- A békáknak is kell enniük valamit. Azt hiszem.

- Nem a szúnyogoknak! Ennek, itt – mutat körbe felháborodottan, a rugók szinte robbannak benne, mégsem áll talpra megint, csak ernyedten dől hátra a gallyakból fűzött székben.

- Szép az éjszaka. A szüleid meg egyébként se engedik, hogy ilyen sokáig fennmaradj, próbáld kiélvezni.

Mély levegőt veszek, töltekezem az illattal.

Későn jön az ősz, nem érezni még azt az illatot, amire Kassák hivatkozik, nincs még harapós levegő reggelente – van viszont szivárványhajnal vérvörös napkoronggal, ami a nyárnak nem sajátja.

A nyár rettentő fakó tud lenni az ősz ezerféleségéhez képest. Hiába áradoznak az ezerszín napnyugtáról, amikor a télközeli napfelkelte pompájához képest csak gyerekrajz, használt tévé megfáradt vibrálása.

- … figyelsz rám egyáltalán?

- Hogy?

- Meddig akarsz még itt ülni? Fázom. És… elegem van a meggyekből is.

- Nem szeretnéd látni a napfelkeltét?

Nem tudom nem észrevenni az elképedést az arcán.

Nem, valójában nem szeretem a gyerekeket. De az a hihetetlen őszinteség, ami belőlük árad, ami minden mozdulatukat jellemzi, elbűvöl. Nem tetszelegnek, nem akarnak mindenáron tartozni valahova… gyerekek még. Önmaguk. Igazán.

- Hülye vagy? – böki ki végül felháborodottan.

… imádnivaló őszinteséget emlegettem volna?

Még elmosolyodni sincs időm, már fel is kapja a tálcát a meggyekkel, és szaladna is be, a pár fokkal melegebb nappaliba, már ha nem kapnám el pizsamás jobb karját. Megdermed a mozdulatom nyomán, elég időt ad arra, hogy kiválasszak egy meggyet: egy szép bordót, hosszú, egészségesen zöld szárral.

- Nem azt mondtad, hogy nem tudod megcsinálni? Miért próbálkozol akkor?

Elengedem a karját.

- Szerinted fel kéne adnom? – vonom fel a szemöldökömet (csak az egyiket: mikor először találkoztunk, és önkéntelenül is magasba rebbent a bal, szinte a nyakamba ugrott, és azóta békén se hagy, mindenáron tudni akarja, hogy lehet csak az egyiket emelgetni), ujjaim között forgatom a szerzeményemet.

- Szerintem igen. Az a valaki, aki ezt mondta… az… az is hülye volt.

- Lehet – rándítom meg a vállam, és fogaim közé veszem a meggyet, lassan kezdem csak rágcsálni.

A szürke szemek újra nagyra nyílnak, a kitágult pupillák mint apró röntgenkészülékek vizslatják az arcomat. Oldalra biccentem a fejem, mire ő csak megrázza az övét; tálcástul-pizsamástul sétál be a házba, még a veranda hatalmas üvegajtóját is bezárja maga után. Mintha hallottam volna egy elmotyogott “hülyé”-t, már a sokadikat ezen az éjszakán.

Tekergetni kezdem nyelvemmel a meggyszárat, de percek kitartó küzdelmével sem bírok vele. Jobb ötlet híján csak kiveszem a számból, eleresztek egy rövid sóhajt, némiképp bánatosan vizsgálgatom a megviselt darabot.

- Tényleg baromság lehet…

Megcsóválom a fejem és talpra lököm magam. Aztán nem mozdulok, a látvány, melyre mindeddig nem tudtam koncentrálni, megszédít egy pillanatra: irigylem ezt a kölyköt. Ilyen festői környezetben felnőni…

Újabb sóhaj.

Aztán egy kopp.

Kopp?

A padlón pörgő apró valami ragadja meg a figyelmemet. Egy meggy az.

- Tényleg nem kéne – csilingel le fenti erkélyről hangja.

Szürke pizsamája egész fehérnek tűnik a hold fényében – ha nem tudnám, hogy száz meg száz méla bárányka díszíti, talán gyönyörűnek látnám. Így inkább csak bájosnak.

- Hogy?

- Feladni. Különben hogy higgyem el, hogy jól csókolsz?

- Mintha múlna azon bármi is, hogy elhiszed, vagy sem - húzom el a számat, aztán ráérősen visszatologatom a fonott székeket eredeti helyükre. A kis vakarcs szülei rövid úton rám eresztenék a város martalócait, ha bármi bántódása esne a sikkasztá… izé, kemény munkával összeoperált villájuk.

- Rendben. Akkor Te magad hogy hiszed el, hogy jól csókolsz-e?

Erre már kénytelen vagyok felnézni: csípőre tett kezekkel, valószínűleg durván méltatlankodó arckifejezéssel.

- Próbálkozz még. Jó éjt – int még egyet, aztán eltűnik a szobájában, magamra hagyva a meggyel a padlón. Féltérdre ereszkedem a pimasszal szemben, elmerengek azon, hogy konyakkal töltve mennyivel szívesebben látnám. Elhúzom a szám; végül csak felveszem.

-Edd meg a meggyet… nyeld le… csomózd össze a szárát a nyelveddel… – forgatom az arcom előtt, de csak nem akaródzik megindítani útján, mely talán némi plusz önbizalommal járulna hozzá egyébkénti reménytelen személyemhez.

Egy pillanatra hozzáérintem ajkaimhoz, lágy csókot nyomok a szárára, aztán a tó felé fordulok, és meglendítem a karomat. A holderesztette aranyfüggöny a tavon szikrázni kezd, ahogy a meggy megtöri a víztükröt, majd a feladás üzenetével a fenékre távozik.

Hazaindulok.